Több millió emberrel együtt néztem ma a tévét. A közvetítést Rómából, a Szent Péter térről. A hivatalos adatok szerint millió körül voltak ott személyesen a téren. Egy ember most már hivatalosan is felettünk áll. Mindannyiunk felett. Tudtuk ezt mindig is. Tudta mindenki, aki látta. A kormányfők, egyházi vezetők, egyszerű emberek, mindenki. Az is érezte a belőle áradó erőt és szeretetet, aki csak a tévében látta, vagy akár csak a hangját hallotta.

Sokan méltatták az elmúlt napokban Karol Wojtylát, II. János Pál pápát. Méltatták mint államférfit, mint Isten szolgáját, mint embert. Nem tudok újat mondani Róla, és nem is vagyok méltó rá. Ő maga volt mindaz, amit a kereszténység jelent. Szent Péter valódi utóda.

Egy belgyógyász szakorvos azt mondta tegnap, hogy annyiféle betegség gyötörte már a '80-as évektől, ami külön-külön is néhány év, vagy néhány hónap alatt elvitt volna bármelyikünket. És ő ezekkel a testi bajokkal még majd' 30 évig élt és dolgozott. Kitartóan, fáradhatatlanul, mindig újból és újból új erőt merítve a hitéből. Mert a lelke erős volt, nem is tudom felfogni azt az erőt. Ő ment, az örök zarándok, és amerre járt, jobbá tette a világot. És jobbá teszi most is. Bár teste feladta a küzdelmet, és megpihent, de a lelke nem fárad el soha. Hiszem, hogy soha nem szűnik meg imádkozni az emberiségért, a békéért, amiért ő maga is oly sokat tett.

Egyszer láttam őt. Tizennégy éves voltam akkor mikor másodjára hazánkba látogatott. Nem találkoztam sem azelőtt, sem azóta senkivel, aki ennyire megérintett volna. Aki ilyen hatással lett volna rám. Most is úgy látom magam előtt, ahogy akkor: áll a fehér ruhás püspök, integet, és mosolyog. Időtlen, kortalan mosollyal, és mi mindannyian a szívünkben érezzük az ő szívének szeretetét.

Servus Servorum Dei, Boldog János Pál, könyörögj értünk!